Outdoor VB, 2007 - 7. forduló, Kramolin

Csehországban minden olyan, mint ahogy Hrabal írt róla. Az ország gyönyörű, a csehek kedvesek, mosolygósok, és ha nem is beszélnek mind nyelveket, de mindenképp próbálnak segíteni valahogy. Egy kisnyugdíjas néni például 5 koronával segített ki minket a TESCO-ban, hogy tudjunk magunknak bevásárlókocsit szerezni.

Egyenesen Kramolinba, a nepomuki autoklub „minden-motoros” pályájára mentünk, ahol hatalmas, gyönyörű természetes környezetben motocrossosoknak, szuperkrosszosoknak és triálosoknak is van egymástól elkülönített területe, edzésre, versenyekre, vízzel, árammal, kiépítet wc-vel ellátva – sőt, még közvetítőtorony is van a sajtó számára.

Szombaton a nők világbajnoki versenyét élvezhettük: fiatal, törékeny lányok – jó páran ízléses sminkkel – pattogtak a vaskecskék hátán át az akadályokon. Bár nem teljesen ugyanazokon a szekciókon ­­­– és természetesen nem azon a nyomvonalon – kellett teljesíteniük, mint másnap a nagyoknak, de bizony csak azért, mert hölgyekről volt szó, nem könnyítették meg az ő dolgukat sem a szervezők: megtermett sziklákat kellett leküzdeniük nekik is. Az már szombaton is feltűnt, hogy a juniorok versenyében is – egyetlen nőként – induló Laia Sanz igen kedves a nézőknek.

A szombati laza terepszemle eredményeként megállapítottuk, hogy a sziklás verseny igazán nézőbarát: rövidebb egy kör, mint Myslenicében volt, és – mivel fenyőerdő adott otthont a szikláknak – a dunyhaszerűen puha, száraz talajon abszolút problémamentes a szekciók közti közlekedés, szó sincs „gyalog-triálról”. Sőt, a két személlyel motorozás is könnyedén lehetséges. Ezek után megkerestük a közeli kempinget…
…ahol újabb kellemes meglepetések értek. A kempinges néni, aki amellett, hogy kedves, ezer-ráncú, mindig mosolygós valódi egyéniség volt, beszélt németül, és ezzel hihetetlenül megkönnyítette a dolgomat. A kemping pedig egy remek kis tó partján volt, el is foglaltuk gyorsan a legnyugisabb csücsköt a víz partján. Délutáni kultúrprogram gyanánt ismét kocsiba vágtuk magunkat, és felkerekedtünk, hogy alaposan szemügyre vegyük a közeli Pilzent. Titkon egy kellemes pilzeni sörözésben is reménykedtem. Pilzen azonban csalódást okozott: vagy nem találtuk meg a hangulatos kis belvárost, a kellemes kis sörözőkkel, vagy nincs is ott ilyen. Úgyhogy végül kempinges ejtőzés mellett döntve visszafelé vettük az irányt.

Visszafelé autózás közben egyszer csak váratlanul mély átéléssel azt kellett mondanom, hogy: „Ááárghhháávoooááá!”, úgyhogy gyorsan félreálltunk. Kiderült, hogy egy kamikáze darázs a nyitott ablakon berepülve beleállt a homlokom közepébe, és fullánkját vesztve az ölemben heverészett. Zsolt fullánktalanította a homlokom, én kidobtam az ablakon a kis kamikázét, és mentünk tovább.

Klikk ide és nézd meg a többi képet is!

Vasárnap reggel enyhén bedagadt szemmel és földagadt homlokkal ébredtem. Ezer szerencse, hogy a fényképezésben egyáltalán nem gátolt. Átvettük a neonsárga Media-mellényt és a nyakba akasztós Pass-t,  és nekivágtunk a versenynek.

Az első szekciónnál tébláboltunk, éppen a fotósok számára elkülönített részre másztunk be, mikor belénk ütközött Martin Lampkin – és mosolyogva ránk köszönt. Zsolt elment kicsit szétnézni a közeli szekciókra, míg én elhelyezkedtem. Összefutott Raga-val, aki – szinte hihetetlne, de – Myslenice után megismerte.

Az első két szekció a díjkiosztó katlannál volt egymás mellett. Az elsőn nagy köveken kellett le, majd fölfelé bukdácsolni, a második szekción egy nagyobbacska kőről kellett elugrani, neki egy majdnem függőleges, földes feljárónak, és azon felkapaszkodni. Erről a feljáróról páran már az ugrás után visszapattantak. Amúgy az egész versenyre a kisebb nagyobb, gömbölyded sziklák voltak jellemzőek.

A harmadik szekció a közvetítőtorony mellett volt. Mivel még ez a szekció sem az erdőben volt, gyönyörű kilátás nyílt a környező tájra. A szekció közepe táján volt egy meredek, köves feljáró, ahonnan aztán egy nagy kőre kellett felugrani, és úgy tovább. Voltak páran, akik ennél bizony elvéreztek. A szombati terepszemle után, amikor ugye láttuk, hogy a többi szekció ennél sokkal durvább akadályokat gördít a versenyzők elé, el sem tudtuk képzelni, hogy aki itt elvérzett, hogyan fogja teljesíteni a többit.

Ahogy végzett mindenki a harmadik szekción, motorra pattantunk, és a nyomukba eredtünk. A negyedik szekciónál nem volt értelme megállni már, úgyhogy mentünk tovább az ötösre. Itt volt némi kavarodás, mert olyan hihetetlenül sok néző volt, hogy hirtelen nem tudtuk, hányas szekciót sikerült megtalálnunk, egyszerűen nem lehetett látni a szekció számát jelző táblát. Kiderült, hogy itt is két szekció van szorosan egymás mellett, úgyhogy befészkeltük magunkat a lehető legjobb helyekre, és vártunk.

Zsolt felé eső szekció elején nagyon kis nekifutással kellett felugrani egy kb. másfél ember magas kő egyik csücskére, majd még azzal a lendülettel kicsit elfordulni, és átugrani a másik csücskére. Aztán pedig fel tovább, a fák közé, a domb másik oldalára, amit sajnos nem láthattunk. Pedig a túloldalról hatalmas üdvrivalgások törtek elő olykor, azt hittem, talán focimeccs van odaát, ott szokott így ordítani a közönség egy-egy szép megmozdulást követően. Sokkal több, és sokkal érdeklődőbb, élénkebb néző volt amúgy Kramolinban, mint Myslenicében, szinte megtöltötték az egész erdőt, és nem volt ritka, hogy hangosan bíztatták a versenyzőket.

Az a szekció, ahová én fészkeltem be magam, is kicsit hasonlóan kezdődött. Csak egy még nagyobb, lapos tetejű kőre kellett felugrani. Olyan volt, mintha egy erősen túlméretezett víziló hátára kellett volna fölkavarodni motorral. Szép számmal potyogtak is vissza a motorok. Aztán már volt valaki, aki föl tudta küzdeni magát, és ment tovább. Kisebb köveken vezetett fel az út – olyan volt, mintha egy kiszáradt patakmeder lett volna. Aztán egy nagyobb kőnél irányba ugrálták magukat, és nekiveselkedtek egy köves, majdnem teljesen függőleges feljárónak, ahol félúton, egy kis kiszögellésben ismét ugrálás, és veselkedés a tetejéig. Ha oda feljutottak, akkor jobbra leereszkedtek, újabb éles kanyar, és újabb szinte függőleges feljáró. Bár ez könnyebbnek tűnt az előző hosszú feljáróhoz képest, mégis volt, aki itt vérzett el.

Freixa visszaesett, a segítője karjába hanyatlott, és a motor fejbe csapta (szerencsére éppen csak a sisakja sildjét találta el). Mintha lelassult volna az idő. Freixa arca pár másodpercig olyan volt, mintha elájult volna, teljesen a segítőre bízta, hogy az tartsa meg a testét a nagyobb eséstől, a motorral sem tudott törődni. Aztán mintha hirtelen fölébredt volna, mérgesen fölordított, összeszedte a motorját, és fölmotorozott belyukasztatni az ötösét a pálya végén álló bíróval.

Aztán gyorsan továbbálltunk a következő szekciókhoz. A 14. szekció egy nagy sziklát kerülgetett. Felvezetésül egy kisebb testvérre kellett fölpattanni ügyesen – ez sokaknak nem sikerült, nagy port kavarva estek le, majd kapták nyakukba a motort is. Azon a kövön ugyanis a segítő csak akkor tudta elkapni a motort, ha már majdnem teljesen fölkapaszkodott, akinek meg több hiányzott a majdnem-feljutáshoz, bizony csak abban bízhatott, hogy hamarabb sikerül föltápászkodnia, minthogy ráessen a motor. De nézzük most azt a verziót, amikor följutott a versenyző a szekció ominózus első nagyobb kövére.

A kőről fejjel előre meredeken lefelé, ökölnyi kőgörgetegen. Közben a segítő, mint a meszes rohant előre, hogy megelőzze a triálost, aki a szikla alját elérve már fordult is neki a másik oldalon a feljárónak. Mint egy összeborzolt lépcsősor, úgy álltak a kiszögellések, amin föl kellett ugrálniuk, itt kellett a segítők éles szeme, elméleti tapasztalata, és néha az ereje, itt jobb eséllyel tudták elkapni a motort, ha a szükség úgy kívánta.

És ha már a segítőknél tartunk: igazából meglepő volt tapasztalni azt az összetartást, és egyenrangúságot, ami a triál VB-t jellemzi. A segítők éppen olyan fontosak, mint maga a versenyző, és ezt a motorosok is tudják jól. Nem egyszer voltunk szemtanúi annak, hogy a segítő bizony keményen leteremtette a versenyzőt, mikor az megpróbálta jobban tudni az irányt, vagy a szükséges forduló szögét, vagy ha egyszerűen csak úgy gondolta, hogy lazábban is neki lehet menni egy feljárónak. A vége mindig az lett, hogy a segítő „nyert”, és a triálos úgy motorozott – valóban sikeresen –, ahogy azt a segítő mondta neki.

A versenyzőknek, segítőknek, és a csapatnak pedig nagyon fontosak a fotósok is. Nem csak azért, hogy szép képeket lehessen öreg korukban mutogatni az unokáknak, hanem azért is, mert hátha egy-egy képen fontos technikai részletet csípnek majd el, ami később hasznukra válhat. Fujinami segítője egy meglehetősen kritikus feljáró előtt nem előttem, hanem mögöttem ment el. Ami már csak azért is fontos, mert egyrészt nem erre számítottam, másrészt mögöttem nem igen volt hely, tehát számomra logikusabbnak tűnt volna, ha inkább elront egy képet, hiszen ugye mégis csak a versenyző a fontos (gondoltam én). Mindezt pedig úgy tette, hogy meg két kézzel meg kellett kapaszkodnia a vállamban, hogy ne essen be a nézők közé, de közben stabilan tartott, nehogy bemozduljon miatta a kép. Szóval fantasztikus volt a myslenicei motormosás után még közelebbről megtapasztalni a közösséget, az egyenlőséget.

Az utolsó szekciótól már nem volt messze a depó. Csodálatos két hatalmas szikla köré szervezték az akadályokat. Az egyikre meredek, mohos feljárón fel, némi kavarás fönt, aztán átugrani az egyikről a másikra, ahonnan aztán fejjel előre kellett lecsurogni a mohos, gömbölyű, meredek szikláról. Szűk forduló, és irány megint föl.

A verseny végén némi szünet után az eredményhirdetés következett természetesen. Második körben a juniorok kapták meg a serlegüket. Az első három helyen angol motoros végzett, így hát kicsit furcsa volt, mikor fölhangzott a spanyol himnusz. Némi kavarodás, várakozás, nem találjuk, jajj, megvan, mégse, de… Aztán megszólalt az angol himnusz, de alig pár taktus, és elhallgatott. Na, itt mi lesz? Olyan ez, mint Király Linda és a mi himnuszunk. A cseh szervezők leizzadtak, elsápadtak, a kezüket tördelték mind. Érezni lehetett, hogy legrosszabb rémálmuk is tündérmese volt ehhez a blamához képest. És akkor újra felhangzott a spanyol himnusz… Mint valami megsemmisítő csapás…

Újabb döbbenetes élmény: a közönség a kezdeti türelmetlenkedés után erre már nevetésben tört ki, páran elkezdték torkuk szakadtából, némiképp „sörgőzösen” énekelni az angol himnuszt, a végén pedig már mindenki, de mindenki hangosan fújta. A végén óriási tapsvihar, és ha lehet, még nagyobb jókedv, mint a verseny alatt. Így aztán a cseh szervezők is megnyugodtak, nem is sült el olyan rosszul a kavarodás. Szóval ilyen a triál belülről…