Outdoor VB, 2007 - 6. forduló, Myslenice

Az út és a célba érés

Donovaly magasan van. A Tátra és a szlovák táj pedig gyönyörű – leszámítva a völgyekben szinte mindenhol felbukkanó lakótelepeket. Mindent összevetve Szlovákia ránézésre kissé szürke, kissé rideg, melyet a lélegzetelállítóan szép táj enyhít azért.

Lengyelország a tehenek hazája. Mesés zöld legelők, rendezett kertek, hihetetlenül furcsa, sokemeletes családi házak, óriási, szokatlan tervezésű sátortetővel, és mindenütt tehenek. Tehenek a legelőn, tehenek az út szélén, tehenek a kertekben – mindenütt. Kellemes, kissé avíttas hangulat, régi, vagy a régit utánzó faházak, az új magasak mellett.

A célba szinte csak véletlenül sikerült befutni, hiszen annak ellenére, hogy világbajnokságra érkeztünk, az irányt jelző nyilak nem nőttek sokkal nagyobbra, és nem is feltűnőbbek, mint nálunk egy szimpla versenyen. No, de hosszú út után megvolt minden: depo, kamionok, triálosok, szerelők. Aztán elég hamar rájöttünk, hogy egyszerűen nem, vagy csak igen elvétve létezik lengyel, aki beszél a lengyelen kívül más nyelvet is. Az első, akiből sikerült infot kinyerni, azt a remek hírt közölte velünk, hogy parkolhatunk ott, teljesen ingyen, ahol a nagyok is parkolnak. Így aztán be a kapun, gyors forduló jobbra, elhúztunk a Sherco, és a GasGas szétnyitható, sátras-előteres luxus-kamionja mellett, és leparkoltunk a nagynyomású mosókkal szemben, a kerítés mellett. Azt terveztük, hogy miután a szombati triál-spottingról visszaérünk, sátrat verünk az autó és a kerítés közötti remek füves részen. Aztán gyorsan leszedtük a motorokat a futóról, és nekivágtunk a rengetegnek.

A lányok és az erdő

Fényképezőgépekkel fölszerelkezve Dobor-anyuval lendületesen nekivágtunk az erdőnek – persze gyalog. Némi emelkedő – még műúton – aztán nyíl, hogy arra lent találjuk az első négy szekciót. Kényelmes erdei ösvény, balról három szekció egymástól kis távolságra – úriasszonyok módjára sétálgattunk, nem kellett tartani attól, hogy sáros lesz a cipőnk. Bevallom, kezdtem kicsit átértékelni magamban az előzetes várakozásaimat, és a nomád, csupa-sár hétvége kezdett a kellemes kirándulgatás kategóriájába átcsúszni. Kanyargó erdei ösvényen indultunk a negyedik szekcióhoz. Helyenként kanyargó erdei dagonyává változott az ösvény. Lassan szertefoszlott a kényelmes-kirándulós álomfelhő. Aztán jött a patak jobbról, és csordogált balra, mindezt persze a mi ösvényünket keresztezve tette két választást hagyva: vagy bokáig gázolunk a vízben, vagy a vékonyka kidőlt, mohos, csúszós fatörzset másszuk meg bátran. Megálltunk hát gondolkozni. Az előttünk ballagó úr fölkapta a kisunokáját és bátran átegyensúlyozott vele a fán. Dobor-anyu ezt látva az úr után vetette magát, mondván, hogy majd valahogy belekapaszkodik, vagy majd csak segít, ha esni készül a „hídról”. Így aztán ugye én sem maradhattam szégyenszemre a patakon túl, mentem én is. Ahogy caplattunk a negyedik szekció felé, egyre elképesztőbb trükközésekre volt szükség, hogy az egyre sűrűbb, egyre többször „elénk ugró” dagonyát kikerüljük. De jelentem, minden küzdést megért, mert szemünk-szánk tátva maradt a szekció láttán. Elsőre csak a zöld nyomvonalat mertük szemmel végigkövetni (aztán persze a többit is). Meg is egyeztünk gyorsan, hogy ezeket a feljárókat, éles fordulókat, patakba érkezve és patakból indulva képtelenség teljesíteni (és hogy bizony, ha ezt a mieink látnák, nem dohognának egy-két nehezebb szekció láttán). Éppen nem volt a közelben triálos, akinek lehetősége lett volna az ellenkezőjét bizonyítani, így aztán vártunk. Érkeztek is páran, nekiveselkedtek, csobbantak. Aztán más is nekiveselkedett, és ő már később csobbant. És aztán voltak jó páran, akik olyan könnyedén vették a meredek, sodrós feljárót, hogy öröm volt nézni. De aztán csak tovább indultunk, mikor egy kedves idős úr is elkezdte tovább tolni a biciklijét (bizony, bringával jutott el az erdőn át a négyeshez, bár azt a mai napig nem értjük, hogyan csinálta). A patak meg persze hirtelen – most balról jobbra – újra keresztezte az utunkat. Kicsit odébb volt nagy, kidőlt mohos fa, csak épp bő két méter magasságban a patak fölött, azt pedig semmiképp sem kockáztattuk volna, már csak a fényképezőgépek épsége miatt sem. Így aztán maradtak a mohos, csúszós kövek, amiken átjutva aztán sáros, csúszós feljárón kellett fölküzdeni magunkat.

Ez is megvolt, tovább a műúton. Emelkedő, lihegés. Balra, a bokrok mögött megtaláltuk az ötös, hatos szekciót. Itt a patak mindkét partja iszonyú meredeken emelkedett, itt kellett vaskos gyökereken éles kanyar után fejjel előre a patakba vetni magukat, majd a másik parton ugyanez visszafelé.

Újra vissza a műútra, majd balra megint letérő a hetes és nyolcas szekciókhoz. A hetes szekción egy hatalmas kidőlt fatörzs alatt kellett átbújniuk a zöldeknek, a kékenek pedig a gyökerére felugratva megkerülniük, majd onnan egy kisebb, ám igen vaskos fatörzsön átugratva a patakba csobbanni, ott lendületet venni, és a sodrós, köves-földes feljárón egy sziklát megkerülve balra fordulva a kb. 70^o-os emelkedőn „egyenesen” balra eljutni egy fáig, azt éles szögben megkerülni, fejes, aztán ki a patakból, és kész is. A fatörzs pedig szorgalmasan szedte áldozatait. Aki túl kis gázzal vágott neki, szerencsés esetben fönnakadt, vagy visszaesett. Szerencsétlenebb esetben fejjel a patakban landolt a másik felén. De aki átjutott is sokszor fájdalmasan szisszent föl, hiszen érkezni mindenképp a 70^o-os emelkedő aljára érkeztek, és bizony ennek gyakran az lett a vége, hogy lendületesen belecsapták a jobb oldalukat a köves falba – bár így, ha a lábukat le nem tették, hibapont nélkül, némi zúzódással megúszták a dolgot. Itt láttuk először Laia Sanz-t, az egyetlen férfiak közt induló nőt, aki amúgy a fejjel a fatörzs túloldalán landolók táborát erősítette.

A nyolcas szekció az eddigiekhez képest igazi csemege volt. A már megszokott, igen meredek és igen magas partfalon kellett villantania a versenyzőknek, cifrázva némi sziklaugrálással a patakban. A pályán az első komolyabb akadály viszonylag röviden, gyönyörűen hullámzó, vaskos gyökereken át vezetett meredeken föl, mely után éles szögben kellett megkerülni a gyökerekhez tartozó fát. Aztán némi patakban ugrálás után gyakorlatilag meg kellett kísérelni triálmotorral feljutni az égbe – az emelkedő itt már legalább 80^o-os, és legalább 20 m hosszú. És mi van azzal, aki esetleg a szekciót látva egyből kérné az ötöst a pontozólapjára (természetesen nem volt ilyen)? Vagy aki már a gyökéren elvérzett? Nos, annak csupán annyi volt a dolga, hogy az égbe vezető feljárón eljusson a szekció végén álló bíróhoz, a lyukasztó őrizőjéhez, és belyukasztassa vele a pontozólapjra az 5 hibapontot. Igazán semmiség! Baj csak akkor lehetett végülis, ha a feljáró bármely szakaszán elfogyott a lendület. Elkapó ember oda ugyanis képtelen volt fölmászni, a talaj erősen sodrós, támaszkodni, lendületet venni pedig egy aprócska stabil szikla sem volt sehol. A lendület meg persze gyakran elfogyott, úgyhogy talán az ötösökért vívták a legkeményebb küzdelmeket. Aztán a szekciót megkerülve újra le kellett csorogniuk a patakhoz, mert az út a 9-es szekcióhoz a patakon át vezetett.

Három patakon átkelés (7-es, 8-as között is volt egy, bár az valóban semmiség) után, és gumicsizma hiányában nem vállalkoztunk arra, hogy kövessük ezen a nyomvonalon a versenyzőket. Úgyhogy visszamásztunk a műútra, majd újabb letérő balra. Nagy meglepetésünkre, ahol azt hittük, már madár sem jár, a földút egy elágazásánál egy kis büfét pillantottunk meg. Itt újabb dilemma: balra 10-es, 11-es szekció, vagy jobbra 12-es, 13-as? Legyen előbb a 12-13-as, aztán visszafelé a többi. És sáron át, vagy hátha a köves útról is le lehet jutni? Megpróbáltuk a köves utat. Egy ideig bíztatóan dörmögtek alattunk a sáros úton a fák között a szekciók felé tartó triálok, egy idő után viszont csönd. És ekkor feladtuk, visszafordultunk, és megkerestük a 10-es, 11-es szekciót, de már ezeket is csak tessék-lássék módra, hogy majd akkor inkább holnap, mert már úgy éreztük, tövig kopott a lábunk a több órás gyalog-triáltól. Visszaballagtunk a műútra, reménykedve, hogy a fiúk, akikkel egész nap egyszer sem futottunk össze, talán fölbukkannak motorral, és levisznek minket az autóig. De persze semmi. Aztán az egyik kanyarban fölbukkant a hős, a megmentő Kohl Jani. Így csakhamar a kocsinál voltunk éhesen, fáradtan.

A világ legjobbjai és a motormosó

Ebéd és pihenés közben a velünk szemben lévő motormosó helyet figyelgettük. Nagy, sáros csapat triálos várta, hogy sorra kerüljön a mosónál, és megszabadíthassa a motorját a mindenhova befészkelődött sártól. Csupa szutykos, ismeretlen motoros: szerelők, segédszemélyzet, kevésbé híres versenyzők. Aztán egyszer csak megjelent Lampkin. És beállt a sorba! Nem az egyik szerelőjével küldte el a motorját, nem furakodott előre, beállt a sorba, és várakozás közben csevegett a többiekkel. Így tett minden nagy név, a világ legjobb triálosai: várakozott, majd mosott Martin Lampkin, Toni Bou, Fujinami, Cabestany, és a többiek is mind. A szerénységnek és a közvetlenségnek ez a megnyilvánulása igen kellemes meglepetés volt számunkra.

Dobor Sanyi és a póló

Nap közben a fiúk szorgalmasan gyűjtötték az autogramokat is. Sanyi ki is jelentette, hogy az ő pólóját bizony többet az életben nem látja a mosógép közelről. A motormosásra érkező Lampkin, Bou, és Fujinami is szívesen díszítette tovább a póló hátát.

Fujinami és mi

Lassan végzett minden motoros, elcsendesedett a mosó környéke. És ekkor megjelent Fujinami, meg az apró, feje tetején copfot hordó kislánya. Lehet végre játszani! És minden még véletlenül arra tévedő szerelőt nevetve lefröcsköltek a nagynyomású mosóval. Aztán elmentek és kis idő múlva egy nagyobb robogón tértek vissza, köröztek körülöttünk. Fuji szólt a kislányának, hogy akár integethetne is nekünk, mire a kislány szófogadóan felénk integetett.

Esti kaland és nyelvi Fekete Lyuk

Pihenés után nekiláttunk a sátorveréshez. Hogy ugye ne akkor kelljen, amikor már sötét van, és már végképp használhatatlanul fáradtak vagyunk. Aztán, hogy mégse este 6-kor feküdjünk le aludni, elmentünk sétálni, ücsörögtünk kicsit a közeli folyócska partján. Visszatérve a kocsinál kényelmesen megvacsoráztunk, és akkor jött egy igen morcos bácsi, akit egy szervező mellényes, szintén igen morcos bácsi követett. Odajöttek hozzánk, folyamatosan magyaráztak, és azzal a lendülettel gyakorlatilag tovább is álltak. Közben próbálkoztunk, hátha beszélnek valami emberi nyelvet is, de válaszra sem méltattak igazán, csak a sárga mellényes ingatta a fejét, hogy nem beszél ő máshogy, csak lengyelül, de nem is ez itt a lényeg most. A tőlünk nem messze, közvetlenül a Sherco csapat mellett tábort vert szlovákokhoz vonultak, akiknél közel hasonló szituáció játszódott le, aztán nagy bőszen elvonultak a fősátor felé. Persze sejtettük, hogy az a bajuk, hogy sátrat vertünk. „Még a végén rendőrt hoznak…” – és persze megint minden úgy lett, ahogy azt Zsolt jósolta. Kis idő múlva zord fekete egyenruhás rendőrökkel tértek vissza. Először a szlovákokat vették célba. Úgyhogy odasétáltunk. Ezt a felháborodott szervezőféle már nem bírta elviselni, úgyhogy otthagyott minket a rendőrökkel. Akik várakozásunkkal ellentétben egész kedvesek voltak, és próbálták volna valahogy megoldani a helyzetet, bár nehéz volt, hiszen ők szintén csak lengyelül beszéltek… Így az egyikük elment, hogy keressen egy szervezőt, aki beszél „külföldiül”. Aki aztán udvariasan, de határozottan közölte velünk, hogy ezen a területen csak a világbajnokságban résztvevők tartózkodhatnak, és nem is értik, hogy kerültünk mi oda. Nem hatotta meg az sem, hogy mi megkérdeztük, csak épp rosszul tájékoztattak minket az ott-tartózkodást illetően. Amikor tisztáztuk, hogy nem maradhatunk, úgy érezte, ezzel végeztünk is. Igen ám, de persze fogalmunk sem volt, hogy hol máshol alhatnánk akkor, hiszen sehol egyetlen jelzést sem találtunk, ahonnan megtudtuk volna, hogy merre kereshetünk szállást. Rövid megbeszélés után – meg hogy biztosak lehessenek benne, hogy elhagyjuk a világbajnokok területét (akiket mellékesen egy fikarcnyit sem zavartunk) – rendőri felvezetéssel a közeli kempingbe kísértek minket. Ott a rendőr átadott minket a kemping vezetőjének, elmondta neki, hogy honnan tessékeltek ki minket. A kempinges néni át is vett minket, beterelt minket a recepcióra. És ekkor következett az újabb döbbenet: ő is csak lengyelül beszélt! Azt viszont folyamatosan. Hiába nem értettünk belőle egy szót sem, még mutogatni sem volt hajlandó. Papírt kértem, meg tollat, és lerajzoltam, hogy „mennyibe kerül a sátorhely?”. Persze nekiállt lengyelül válaszolni. Végül minden elrendeződött, a társaságot egy kollégájára bízta, hogy mutassa meg, hol verhetünk sátrat ­– aki amúgy fél perc alatt szőrén-szálán eltűnt, így találomra választottak helyet a többiek, míg én az adminisztrációt próbáltam rendezni. A nő csak beszélt hozzám, én meg megadóan tűrtem. Elvonult az útlevelekkel, és akkor vettem észre, hogy a háta mögött a pultban egy Miskolc zászló díszeleg. És még valamire figyelmes lettem: hirtelen a 80-as években éreztem magam. Megfordultam, és akkor láttam, hogy a lengyel tévében épp a ’Négy esküvő és egy temetés’ című film megy – lengyel hangalámondással.

Aztán mikor már álltak a sátrak, lefekvés előtt gondoltuk, még azért megkeressük azt a helyet, ahová a király is gyalog jár. Nem is sejtettük, hogy Lengyelországban ez sem egyszerű feladat. A két ajtóra ugyanis nem volt kiírva se németül, se angolul, hogy melyik a férfi és melyik a női részleg. Ezen persze már nem lepődtünk meg. De bizony piktogram sem jelzett semmit. A lengyel feliratot viszont nem sikerült megfejtenünk, így megtámadtam a külső vizesblokknál mosogató idős kempinglakó hölgyet, és nekiálltam activityzni vele? Némi rémülettel a szemében a bal oldali ajtóra mutatott: az az én helyem.

A nagy nap – 1.

Reggel összepakoltunk, és levonultunk a szekcióhoz vezető út melletti parkolóba. Ott Évivel fölpattantunk a fiúk elé a motorra, és fölvitettük magunkat a 7-es, 8-as szekcióhoz, míg Kohl Jani elintézte a parkolóőrt. Út közben akadt némi technikai nehézség, megszorult Zsolt Shercojának hengere, de ezt később megoldották.

Dobor-anyuval kényelmesen elhelyezkedtünk a 7-es szekciónál, és vártunk. És vártunk. És már mikor rendesen fáztunk is az árnyas erdőben, akkor megérkezett az első, zöld nyomvonalon versenyző triálos. Egy idő után már nagy biztonsággal meg tudtuk mondani, hogy át fognak-e jutni a fatörzsön, vagy sem: aki ugyanis nem egy bizonyos szögből, nagy gázzal, bátran, hátsókeréken tette át – esetleg röpülte át – a fatörzset, az biztosan összeszedte már ott, a szekció első felében az öt hibapontot. Ez tötént Laia Sanz-zal is - de nem csak rajta látszott, hogy tart ettől az akadálytól. Nemsokára olyan tökélyre fejlesztettük a megfigyelésünket, hogy már az indulás előtti terepszemlénél egész jól megsaccoltuk, hogy ki megy végig, és ki nem – aki láthatóan tartott a fától, biztosan bukott.

Dobor-anyu és Blazusiak

Közben a fiúk is megérkeztek motorral: az első három szekciónál egy tűt nem lehet leejteni, annyi néző van. Ácsorogtak velünk egy ideig, aztán átnéztek a következő szekcióra. Aztán megint vissza, és csak vártunk, vártunk. A mi szekciónknál alig pár néző lézengett. Aztán elkezdtek egyre többen lenni, és az izgatottság is egyre nőtt. És egyszer csak berobbant pár 8-as mellényt viselő motoros: a hazai versenyző, Blazusiak kísérői. A közönség persze boldog, a kísérők pedig Blazusiakkal együtt egyből megkezdik a terepszemlét – no meg a terep átformálását is. A bíró egy ideig hagyta, de aztán már fütyült, folyamatosan fütyült nekik, hogy hagyják már abba, de azok a fülük botját sem mozdították. Dobor-anyu pedig egyre kevésbé tudta türtőzteti ellenérzését. Mert ugye milyen az már, hogy szinte széles utat vájnak neki a meredek följáró tetején a forduló utáni egyeneshez, valósággal rámpát építenek kisebb kövekből egy szikla elé, hogy könnyebben feljusson, egy másik elől pedig elbontanak ezt-azt, hogy ne legyen útban. Szóval a bíró fütyül, a segítők építkeznek, Dobor-anyu pedig dühöng. Aztán Blazusiak indul, a tömeg drukkol, lélekzetet visszafolyt, fényképezőgépet csattogtat – Dobor-anyu pedig anti-drukkol. Blazusiak leteszi a lábát, 1 pont, a tömeg fölszisszen, a bíró szenvtelenül tartja a táblát – Dobor-anyu pedig örül. Aztán Blazusiak fölmegy, meg megkerüli, meg lejön – és a bíró 5 pontot mutat! És ekkor van valami, ami hirtelen közös Dobor-anyuban és Blazusiakban: mindkettő magán kívül. Dobor-anyu örül, Blazusiak pedig egy segítővel megerősítve reklamál. A bíró hajthatatlan. Persze mindenki csak lengyelül beszél. Blazusiak is, a bíró is, a segítő is. Nem értünk semmit. Nem értjük, miért kapott Blazusiak az első kör hetes szekcióján ötöst, merthogy nem láttunk semmit, ami indokolná: talán megfogta a fát? Vagy visszahúzta a motort? Netán túllépte az időt? Sosem fog kiderülni. Mint ahogy az sem – és ezt Dobor-anyu most biztos szomorúan fogja olvasni –, hogy végül Blazusiak sikeresen reklamált, és az az ötös mégis csak egyes lett, az a bizonyos lábletétel.

A nagy nap – 2.

A közönség jelentős része továbbvonult Blazusiakkal, mi pedig tovább vártunk. Dobor Sanyi ismét fölbukkant mellettünk, és közölte, hogy akkor most ő inkább marad velünk. A fiúk is hol fölbukkantak, hol eltűntek egy újabb motorozásra. És aztán szépen egymás után befutottak a nagy nevek. Mintha csak mindegyik arra várt volna, hogy a másik induljon előbb, egyre többen, és többen nyüzsögtek a szekción, együtt nézték az akadályokat. Fajardo egyik segítője egyszer csak kis műanyag edénykével és egy villával jelent meg, Fajardo pedig előre összedarabolt gyümölcsöket csemegézett, majd visszaadta a villát, és nézte tovább a fatörzseket, a feljárókat, a sziklákat. Aztán végre valaki nekivágott. Az első pár piros nyomon versenyző motoros a második feljáró tetején vérzett el: repültek a motorok, vagy a segítő fogta meg őket valahogy. Az egyikük olyan szerencsétlenül próbálta lecibálni a motorját, hogy közben a feljáró közepén lévő palaszerű, igen könnyen széteső, bizonytalan sziklát félig lebontotta – a többiek nem kis örömére, hiszen ezzel jelentősen csökkent az omlásveszély az ő motorozásuk közben. Szaladtak is segíteni a veszélyes felesleget eltávolítani, de a bíró átlátott az álcázáson, és figyelmeztetőleg rájuk fütyült, hogy ne építsék már át a pályát. A fütyülés ekkor hatásos volt – nem úgy, mint Blazusiaknál.

Aztán ahogy a ranglétrán egyre rangosabb helyet elfoglaló versenyzők vágtak neki a szekciónak, természetesen egyre kevesebb hibapont született: Bou, Raga, Fujinami, Lampkin, Freixa és Dabill például hibátlanul teljesítették.

Miután Raga is végzett, mindenki átvonult a közeli nyolcas szekcióhoz. Elvesztettük egymást Dobor-anyuval, később kiderült, hogy Sanyival is elveszítették egymást. Találkoztunk viszont Martin Mihallal, a tavaly Sárospatakon megismert szlovák triálossal. Aztán gyorsan motorral átmentünk a 12-es, 13-as szekcióhoz.

Lampkin és a fák (fuck)

A 13-as szekció fák, gyökerek, kövek között, parton és patakon át bemutatott flikk-flakk után egy vízesésen vezetett fölfelé. Itt Lampkin káromkodott egy erdőt rengetőt. Följutott ugyanis a vízesés tetejére, ott sikerült úgy ugrálnia a sziklákon, ahogy kellett, túl volt a nehezén – és akkor egyszer csak azt láttuk, hogy elborult.

Közben előkerült Sanyi is, megbeszéltük a további tervet, és indultunk visszafelé a büfés elágazásig: Kohl Jani és Zsolt motoron, Sanyival ketten gyalog. Adódott némi kavarodás, mert kiderült, hogy közben Évi is meglett, aztán elveszítettük, de aztán meglett megint.

A nagy nap – 3.

Ebéd után a 15-ös szekcióhoz mentünk. Ez a tegnap napközbeni táborunk mögötti sportpálya futósávjára hanyagul elszórt nagyobbacska sziklákból állt.

Blazusiak érkezésére az egész sportpálya fölhördült. Blazusiak tartott egy közönségnek szóló, igen teátrális szekció szemlét – marketingből ötös –, Dobor-anyu meg ugye nem tapsolt a közönséggel. Jöttek aztán szépen sorban a többiek is, és igen látványos búcsúelőadással szolgáltak a közönségnek.

Miután mindenki teljesítette az utolsó szekciót is, a helyi műsorvezető bemondta, hogy negyed óra múlva díjkiosztó. (Ő volt a harmadik, aki nem csak lengyelül beszélt.) Aztán kicsit idegesen, hogy két perc múlva díjkiosztó. Aztán némileg kétségbeesetten, hogy egy perc múlva díjkiosztó. Ugyanis dobogós triálosnak nyomát sem lehetett látni. Meg is állapítottuk, hogy tehát akkor nem csak nálunk nem egyszerű verseny után díjkiosztóra összeterelni a népet. Végül azért csak sikerült belevágni.

Először a zöld nyomvonalon versenyző ifjúsági (Youth) kategóriában indult versenyzők kapták meg a kupát. Harmadik helyen Alexis Cervantes (Sherco), második helyen Alexandre Ferrer (Beta) és első helyen Alfredo Gomez (GasGas) végzett.

Aztán a kékben indult juniorok első három helyezettjét hirdették ki. Ebben a kategóriában indult amúgy Laia Sanz, az egyetlen nő. A junioroknál Alexz Wigg (GasGas) lett a harmadik, előtte Michael Brown (Beta) léphetett a dobogóra, az első hely pedig – két helyi tinilány nagy kedvencének – Matteo Grattarola-nak (Sherco) jutott.

A 2007-es triál VB 6. fordulóján összesen 30 hibaponttal Albert Cabestany (Sherco) lett a harmadik, őt mindössze egyetlen ponttal előzte meg Adam Raga (GasGas), az első helyért járó kupa pedig Toni Bou (Montesa) tulajdona lett.

Induláskor Sanyi még megkérdezte, hogy: „Anyukám! Póló?”. Évi sokadszorra biztosította róla, hogy óvatosan becsomagolta a táskába, nem hagyta a parkolóban ebek harmincadjára. De mikor még egy rövid technikai szünetre megálltunk a nagy út előtt, Sanyi csak kipattant az autóból, hogy megnézze, tényleg a csomagtartóban van-e a táska. Ott volt. J